Az első, Francia Nagydíjat 1894-ben
rendezték, Le Mansban. Nyertese a Renault versenyzője, a magyar Szisz Ferenc
lett. 1914-ig csak egy, a francia verseny szerepelt a versenynaptárban.
1909-től 1911-ig, 1915-től 1920-ig és 1940-től 1945-ig nem rendeztek
nagydíjakat. E versenyek mellett rendeztek nem világbajnoki futamokat, ilyen
volt az 1936-os Magyar Nagydíj is. Az első világháború után a Bugattik és az
Alfa Romeók, majd 1934-től a második világháborúig az "Ezüstnyilak" domináltak.
Ezt a jelzőt a két német márka, az Auto Union és a Mercedes-Benz autóira
használták ezüst színük miatt. A világháború vége után nehezen éledt újra a
motorsport. A Formula–1 szabályait a 1946-ban, a II. világháború után
egyeztették. Az első, nem bajnoksági versenyeket is abban az évben tartották.
Nem terveztek új autókat, hanem a világháború előtt használtakat vették elő,
ezt az időszakot újra az Alfa Romeók uralták. A háború utáni időkben a 40-50
éves férfiak domináltak, mivel a fiatalabbak a háború miatt nem tudtak
tapasztalatot szerezni. Nem minden év végén avattak világbajnokot, csak
1931-től 1932-ig és 1935-től 1939-ig tartottak világbajnokságot. 1949-ben
elindult a Gyorsasági Motoros Világbajnokság, majd egy évre rá a formula–1-es
is.
A világbajnokság első versenye a
Silverstone-ban rendezett Brit Nagydíj volt. A konstruktőrök csak 1958-tól
kaptak világbajnoki trófeát.
Az 1950-es Formula–1 világbajnokságot az
olasz Giuseppe Farina nyerte meg az Alfa Romeóval, míg argentin csapattársa,
Juan Manuel Fangio második lett. Fangio nyerte meg a világbajnoki címet
1951-ben, 1954-ben, 1955-ben, 1956-ban és 1957-ben. Bár az angol Stirling Moss
egyszer sem lett világbajnok, mégis az egyik legjobb Formula-1-es versenyzőnek
tartják a nem világbajnokok közül. Fangio uralta a Formula-1 első évtizedét, és
öt világbajnoki címével hosszú időig a sportág legsikeresebb versenyzője volt.
Eredményes versenyző volt még mellette Alberto Ascari, aki a Ferrarival
megnyerte az 1952. és az 1953. évi bajnokságot. Az utolsó kettő szezonban az
angol Mike Hawthorn, majd az ausztrál Jack Brabham nyert. Az évtizedet a gyári
csapatok uralták, mint az Alfa Romeo, a Ferrari, a Mercedes és a Maserati,
ugyanazok, akik már a háború előtt is versenyeztek. 1958-ban írták ki először a
konstruktőri világbajnokságot, amit a Vanwall nyert meg. Az első években a
háború előtt épített autókat használták. Az autók keskeny, mintázott
gumiabroncsokkal voltak felszerelve. Az 1950-es években a Formula–1-es naptár
néhány európai nagydíjból és az amerikai 500 mérföldes versenyből állt, amelyet
az Indianapolis Motor Speedwayen rendeztek meg. Az Alfa Romeo visszavonulása
után a világbajnokságot a 2 literes, sűrítő nélküli kocsiknak rendezték. Ezután
bevezették a 2,5 literes, sűrítő nélküli autókat, ami miatt visszatért a
Mercedes. A több újításának köszönhetően a Mercedes autóival két éven keresztül
nyertek bajnokságot versenyzői, ám a csapat a Le Mans-i tragédia miatt kiszállt
a motorsportból.
Az 1960-as évek elején jelentek meg az
első kisebb, elsősorban brit magáncsapatok, mint a Vanwall, a Cooper, a Lotus
és a BRM. Ezeknek a csapatoknak nem volt saját motorjuk, így egy másik
motorgyártótól kellett venniük az erőforrásokat. Elterjedtek voltak azok a
privát csapatok is, amelyek saját autót sem építettek, hanem másoktól
vásároltak. Az 1960-as évek elején voltak elterjedtek a karcsú, „szivar” alakú
karosszériák. Az ekkori versenyautók teljesítménye 220 lóerő körül mozgott. A
megengedett legnagyobb hengerűrtartalom a szívómotoroknál 3000 cm³, a
turbófeltöltőseknél 1500 cm³ volt. A '60-as évek végén jelentek meg a
reklámok a Formula–1-ben. Az évtized első világbajnokságát az ausztrál Jack
Brabham nyerte, utána az amerikai Phil Hill, majd az angol Graham Hill szerzett
világbajnoki címet. 1963-ban, majd 1965-ben is a skót Jim Clark nyert. 1964-ben
John Surtees lett világbajnok. Az évtized második felében egyszer tudott nyerni
Jack Brabham (1966), Denny Hulme (1967), Graham Hill (1968), és Jackie Stewart
(1969). Az évtized során három alkalommal lett a Lotus a konstruktőri bajnok
(1963, 1965, 1968), kétszer a Brabham (1966, 1967) és a Ferrari (1961, 1964),
valamint egyszer a Cooper (1960), a BRM (1962) és a Matra (1969).
1970-től 1982-ig az igen megbízható Ford-Cosworth
motor dominált, amellyel összesen 155 versenyt, valamint 12 egyéni világbajnoki
címet szereztek. Egyedül a Ferrari tudott vele versenyképes motort gyártani,
amivel 3 világbajnoki címet értek el. A Maserati, a Weslake, a Honda, a BRM, és
a Brabham-Alfa Romeo V12-es motorjaikkal mindössze néhány győzelmet tudtak
aratni.
Az 1970-es évek első világbajnoki címét
posztumusz nyerte meg Jochen Rindt, miután az 1970-es Olasz Nagydíj időmérő
edzésén halálos balesetet szenvedett. A következő években, 1971-től 1974-ig a
skót Jackie Stewart és a brazil Emerson Fittipaldi felváltva nyerték a
világbajnoki címeket. Az évtized második felében a Ferrari dominált. 1975-ben, 1976-ban,
1977-ben és 1979-benmegnyerte a konstruktőri világbajnokságot. 1975-ben, és
1977-ben az osztrák Niki Lauda nyert világbajnoki címet. 1976-ban a brit James
Hunt, 1978-ban az amerikai Mario Andretti,1979-ben a dél-afrikai Jody Scheckter
lett világbajnok. Az 1970-es években kezdték átépíteni azokat a hosszú,
történelmi pályákat, mint a 23 km hosszú Nürburgring (Nordschleife), vagy a 14
kilométeres Spa-Franchochamps. Ezek a versenypályák nem voltak biztonságosak,
mivel sok helyen hiányoztak a bukóterek, és keskeny volt az aszfaltcsík.
Emellett sokáig tartott az is, mire kiértek a mentők egy baleset helyszínére.
Sok versenyző halt meg ezeken a hosszú pályákon. Niki Lauda 1976-os súlyos
balesete miatt helyezték át később a Német Nagydíjat a Hockenheimringre. Az
1970-es évek végén, az 1980-as évek elején sok technikai újítás került a
Formula–1-be. Mario Andretti világbajnoki címe után kerültek előtérbe a
"Ground Effect" autók, melyek szárnyaik segítségével, a nagy
leszorító erőt felhasználva sokkal nagyobb sebességeket tudtak elérni a
kanyarokban. Különleges konstrukciók is készültek ekkor, mint a Brabham BT46,
amely alváza alatt negatív légpárnát létesítettek azáltal, hogy egy
ventilátorral kiszívták alóla a levegőt. Így még erősebb leszorító erőt értek
el. Említésre méltó a hatkerekű Tyrrell P34, Jody Scheckter és Patrick
Depailler autója az 1976-os és 1977-es szezonban, vagy az ikerkasztnis Lotus
1981-ben. Ezeket a túlzásba vitt ötleteket hamar betiltották a Formula–1-ben. 1977-től
vezette be a Renault a turbómotorokat. Az első "turbós" győzelem
1979-ben született.
1983-tól domináltak végérvényesen a
turbómotorok, melyek 1000 lóerő körüli teljesítményükkel kiszorították a
szívómotoros autókat az élmezőnyből. A csúcsteljesítményüket később korlátozták
az autók nagy fogyasztása miatt. A bevált 500 lóerős Cosworth motorokat a Formula–3000-ben
használták tovább. A Formula–1 legerősebb motorját a BMW készítette el
1984-ben, amelynek teljesítményét 1400 lóerőre becsülik. Óriási fogyasztása és
megbízhatatlansága miatt mégsem lett sikeres a motor. Mivel az autók nem bírták
sokáig a turbó használatát, ezért időnként ki kellett kapcsolni, már a
fogyasztás csökkentésének érdekében is. 1989-től tiltották be a turbófeltöltők
használatát, két átmeneti év után, amikor egy párhuzamos bajnokságot (Jim
Clark-kupa) írtak ki a turbó nélküli autók részére. Ezután mindegyik csapatnak
ismét szívómotort kellett alkalmaznia, melynek megengedett maximális hengerűrtartalma
3500 cm3 lehetett. A motorokat V8, V10, V12, vagy W12 elrendezésben
használták. A Renault nagynyomású léghűtésének köszönhetően az autók
motorjainak fordulatszáma megnőtt, elérte a 12 000 fordulat/percet. Az 1980-as
évek két legsikeresebb versenyzője a három világbajnoki címet (1981, 1983, 1987)
nyert brazil Nelson Piquet és a francia Alain Prost, 1985, 1986, 1989 és 1993
világbajnoka volt. Mindketten három világbajnoki címet szereztek az évtizedben.
Egy címet szerzett az ausztrál Alan Jones, a finn Keke Rosberg, az osztrák Niki
Lauda, és a brazil Ayrton Senna. A Williams (1980, 1981, 1986, 1987) és a McLaren
(1984, 1985, 1988, 1989) is szintén négy világbajnoki címet ért el, a Ferrari
kettőt (1982, 1983).
Az 1990-es évek elején megengedettek
voltak az elektronikus segédeszközök, mint a kipörgésgátló és az ABS, valamit
az aktív felfüggesztés, amelyben a Williamsnek volt a legkifinomultabb
technikája. Ezeket a segédeszközöket az 1994-re betiltották. 1994-ben, a San
Marinó-i Nagydíjon történt két halálos baleset (Roland Ratzenberger, Ayrton
Senna), amik után előtérbe került a biztonság növelése. 1995-re a motorok
maximális hengerűrtartalmát lecsökkentették 3000 cm3-re. Ezzel az
autók teljesítménye a 750 lóerőről körülbelül 650-re csökkent. 1996-ra a
Ferrari hagyományos, de nehéz és sokat fogyasztó V12-es motorját V10-esre
cserélte. Ezzel, és új versenyzőjével, Michael Schumacherrel 3 versenyt nyert
meg 1996-ban. 1997-re elérték az autók a korábbi 750 lóerős teljesítményt. A
fordulatszám ekkorra elérte a 17 000/percet.
Az évtized első két bajnokságában a
McLaren és Ayrton Senna végzett az élen. 1992-ben és 1993-ban Nigel
Mansell és Alain Prost nyert fölényesen a Williamssel. Prost a 4. világbajnok
címe után végleg visszavonult. 1994-ben szintén a Williams lett a konstruktőri
bajnok, az egyéni címet azonban a fiatal német Michael Schumacher szerezte meg,
vitatott körülmények között. Ő a sportág történetének első, és ezidáig egyetlen
német világbajnoka. 1995-ben ismét Schumacher és csapata, a Benetton nyert,
ezúttal győző fölénnyel. 1996-ban Schumacher a hosszú idő óta sikertelen
Ferrarihoz szerződött, az évben ismét a Williams csapat lett a bajnok Damon
Hillel, aki a sportág első második generációs világbajnoka lett. (Apja, Graham
Hill 1963-ban és 1968-ban volt világbajnok.) 1997-ben ismét a Williams nyert,
ezúttal a kanadai Jacques Villeneuve-vel. 1998-ban, a szabályváltozásokhoz
legjobban alkalmazkodó McLaren és a finn Mika Häkkinen szerzett bajnoki címet. 1999-ben
bár ismét Häkkinen lett a bajnok, a konstruktőri cím hosszú szünet után a
Ferrarié lett, amit 2004-ig nem is engedett ki a kezéből.
Ebben az évtizedben Michael Schumacher és
a Ferrari eddig példátlan módon, öt egymást követő évben győzött (2000-2004).
Ez idő alatt több új rekordot állított fel a csapat és német versenyzője.
Schumacher 2002-ben minden versenyen dobogós helyen ért célba, és pályafutása során
91 nagydíjat nyert meg. Ezalatt az FIA többször megváltoztatta a szabályokat,
például a csapatutasítást is betiltotta a 2002-es Osztrák Nagydíjon történt
incidens miatt. Schumacher bajnoki sorozata 2005. szeptember 25-én ért véget,
amikor a spanyol Fernando Alonso, a Renault versenyzője, a Formula–1
legfiatalabb világbajnoka lett. 2006-ban ismét a Renault és Alonso lett a
bajnok. Schumacher ez év végén vonult vissza. A 2007-es szezon
legnagyobb botránya a McLaren Ferraritól illegálisan szerzett adatai, és
kizárása volt. Ezévben a finn Kimi Räikkönen egy pont előnnyel nyerte az egyéni
világbajnoki címet. A Ferrari konstruktőri bajnok lett.
2003-ban a pontrendszert változtatták
meg, később több műszaki szabályt. A 2005-ös "csonka" Amerikai
Nagydíj után – melyen csak a Bridgestone gumit használó három csapat (Ferrari,
Jordan, Minardi) indult el a 10-ből – 2007-re csak egy gumibeszállító maradt a
Formula–1-ben. 2006 folyamán az FIA elnöke, Max Mosley a Formula–1 számára
olyan zöld jövőt körvonalazott, amelyben az energiát hatékonyabban fogják
alkalmazni.
1983 óta a Formula–1-et azok a
versenycsapatok uralták, melyeknek nem volt gyári támogatásuk. Ilyen volt a
Williams, a McLaren és a Benetton, miközben másoktól vásároltak motorokat. 2000
óta a gyári csapatok uralják a bajnokságot, mint a Renault, a BMW Sauber, a
Toyota, a Honda és a Ferrari.
A 2008-as szezonban a brit Lewis Hamilton győzedelmeskedett, csapatok pontversenyét a Ferrari nyerte.
Forrás: Wikipedia